A MÚZSÁHOZ [1]

Szelíd Múzsa! ki keblemet

Égi lángra gerjeszted,

Felvonsz a porból, s szememet

A nap felé függeszted;

Ki mennyei balzsamiddal

Öntözgeted fejemet,

S örökké zöld pálmáiddal

Feded bé ösvényemet;

Íme, oltárodra nyújtom

E pindusi szálokat,

Tömjénem, myrrhám meggyújtom,

Fogadd el illatjokat!

Te vetted fel karjaidra

Gyenge esztendeimet,

Te osztod fel vállaidra

Még most is terheimet.

Ha a gond jeges kezei

Szívemet elcsüggesztik,

Áon myrtusligetei

Öledben felélesztik.

Ha balsors zivatarjain

Reszketnek kormányaim,

Ilissus virulmányain

Rengetnek szép álmaim.

Az ifjúság örömei

Lassanként elrepülnek,

A szép orca kellemei

Komor ráncokra gyűlnek.

Ami most ifju szívünknek

Érzeményit bájolja,

Utóbb hideg értelmünknek

Homlokát megráncolja.

Minden gyönyörű Tempéink

Lassanként elhervadnak,

Legforróbb képzeményeink

Egyszerre majd megfagynak:

De te, kegyes Tündér, végig

Ragyogsz bús éjszakánkon,

S a Léthe csendes révéig

Kísérsz setét pályánkon.

Bíbor fátyollal fedezed

Az élet halvány képét,

Rózsaszínekkel hímezed

A sír gyászos környékét.

Óh, engedd, hogy napjaimat

Tenéked szentelhessem,

S örömimet, gondjaimat

Kebledbe kiönthessem!

[Végleges formája 1803 körül]