A MELANCHOLIA

Te a setét erdők vadonjain

Szeretsz álmodozni, oh Melancholia!

A puszta vár bús omladékain

Nyögdelő lágy szellő néked harmónia.

A felhőkbe nyúlt gránit ormai

S az elzárt völgy néked legkedvesb nézőhely,

A halvány hold s gót falak kormai

Bájolnak tégedet mágusi erővel.

A mohosúlt sírkövekre ledűlsz,

S mély lelkesedéssel emeled hárfádat,

Az őszült kor képeibe merűlsz,

S édesen elsírod bús elégiádat.

A vidámság csak a valóságnak

S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit:

De te, karján a szép Álmodásnak,

Éled a jövendőt s a multnak óráit.

Oh, te voltál eddig biztos társam!

Te intéztél engem józan utaidon,

Ha a földi vígságtól megváltam,

Sátorodba intél csendes alkonyidon.

Te vontad bé az ifjú húrjait

Egy csendes búsongás gyászos fátyolával:

Te derítsd fel a férfi gondjait

Magányos örömid szép holdvilágával!

[1803 körül]