AZ ELVÁLÁS REMÉNYE

Nem oh! csak nem hat az égig

Beteg szívem nyögése!

Bús fejemen lesz mindvégig

Sorsom kemény végzése.

Látom, hasztalan epedek,

Mint egy bús filemile;

Tied, lelkem, nem lehetek,

Lelkemnek édes fele!

Látom, csak azért forrtanak

Öszve árva szíveink,

Hogy holtig sirdogáljanak

Záporozó szemeink.

Tépd el édes bilincsemet,

Hadd repülhessek tőled!

Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet

Nyöghessem ki körüled.

Nyujtsd ki angyal-karjaidat,

Végy még egyszer öledbe.

Vedd bucsuzó csókjaimat,

Zárj örökre szivedbe.

De bár tőled elszakadok,

S mint ez árva nefelejcs,

Érted, lelkem, elhervadok,

Oh, szivedből ki ne ejts!

Hiszen, majd mikor porunkból

Phönixként felkelendünk,

Tiéd leszek, ha sírunkból

Új életre menendünk.

Szánja Vénusz szíveinket,

S majd fényes édenében

Öszveviszi lelkeinket

Hív gerlicék képében.

[1799-1802 között]