AZ EST

Jer, Daphne! hol e nyers patak

A bércből kiforradoz,

S mohosult kősziklafalak

Közt a völgyre szakadoz;

Hol jegenyék hajladoznak

Égig nyúlt sudárokkal,

S bokros tölgyek árnyékoznak

Terebély zöld ágokkal:

Ott függesszük szemeinket

Az ég dicső képére,

Ott nyissuk meg szíveinket

A szépnek érzésére.

Nézd, már a nap sugárai

A hegyekbe merülnek,

S Hesper piruló lángjai

Alkonyaton derűlnek.

Égi bíbor festengeti

Az aranyos felhőket,

Esti szellőcse lengeti

Az illatos ernyőket.

A setét bükk felett ragyog

A hold csendes fényében,

S rózsabokrok közt mosolyog

A patakok tükrében.

Nézd, minő mennyei szépség

Nyílik meg most előttünk,

Minő mennyei csendesség

Lelke lebeg körültünk.

Elysium kiessége

Mosolyogva tér hozzánk,

S az istenek békessége

Nyugalmat harmatoz ránk.

Illy szent csendesség ölében

Hallgatott minden, s így állt,

Midőn gyöngyház-szekerében

Anadyoméne szállt.

Cynthia így ragyogtatta

Latmus virulmányait,

Hogy Endymionra rakta

Isteni szűz karjait.

Oh Daphne! a szép lelkeknek

Legkedvesb ünnepe ez,

Hol a forró érzelmeknek

Lángja önként gerjedez.

Hol a szív önként megnyílik

A gyönyörű érzésre,

S Plátó karján emelkedik

Égi lelkesedésre.

Hol lelkünk legszebben derűl

Eredeti fényében,

S legtisztább örömbe merűl

A természet ölében.

Szíved haszontalan eped

A földi vak lármában,

E szentséget nem lelheted

Semmi tündér hivságban.

Ott a dicső természetet

Gyarló ecset majmolja:

Itt a csuda szépségeket

Alkotó kéz rajzolja.

Ott a bölcset elkábítja

A balgatag sokaság:

Itt az észt s szívet megnyitja

A józan magányosság.

Ott az érzékeny szeretőt

Csapodár kar öleli,

Nem talál rokon-érezőt,

Nyúgodalmát nem leli:

Itt az ég örömét ússza,

Melly úgy buzog keblében,

Mint a kies Arethusa

A hold ezüst fényében.

[1797-1802 között]