HERCEG ESZTERHÁZY MIKLÓSHOZ,

midőn a szombathelyi táborban commandírozá a nemességet

Árpád virágzó magva te, fő magyar!

Eldődeidnek fegyvere népeket

Győzött, s hazánkért számtalanszor

A viadal mezején csatázott.

Ők voltak a harc vérzivatarjain

S a béke napján bölcs vezetők, atyák,

S kormányra termett őrszemekkel

Szélveszeket zabolázva tartók.

Melly áldozat volt a vezekényi harc!

Bús tisztelettel könnyezi a magyar

Négy bajnok Eszterházy véres

Porba kevert ajakit, halálát.

Láttam tebenned buzgani véreket

S orcádra öntött nemzeti lelköket;

Láttam szemed villámsugárát

S ősi dicső vasadat kezedben.

Rémülve megszünt a fene háború.

Int a kegyetlen tengerek istene

Képével a forró haboknak,

S tűnik az Oceanus dagálya.

Szép a borostyán s győzödelemszekér.

Szép a vitéznek sebhelye homlokán.

Félisten, akit nimbuszával

A hatalom s tudomány ragyogtat.

Minden nagy és szép, mellyet az ó világ

És e jelenkor mívei közt csudálsz:

Bajnok, dicsőség, fényes ország

A tudomány gyönyörű gyümölcse.

Ez hozta mennyből földre az isteni

Szikrát, ez oldott a butaság alól.

A bölcs Athénét s győzhetetlen

Róma fejét ez emelte égre.

Nézd a virágzó Gallia népeit

S Nelson hazáját - rettegi a világ

Ez ész s erő két nagy csudáját,

S hirdeti napkelet és enyészet.

Hát nemzetednek mért fakad ily soká

A rég ohajtott laurus? Ezer nemes

Vállvetve törtet s gátokat ront;

Ah, de acélhegyek állnak ellen!

Téged, hatalmas Herceg! az istenek

Fő polcra tettek: véreidet segélld!

Vidd a dicsőség templomához:

S ajtaja zára lehull előtted.

[1797]