LXII. AZT GONDOLTAM, NINCS MÁR KÉTSÉG...

1.

Azt gondoltam, nincs már kétség,

Föllobbant az igaz hüség,

S mind én bennem tisztán ég:

De elolvadott fáklája,

Meghűlt legkissebb szikrája,

Vagyok szegény példája.

2.

Mint az hajó, úgy habozom,

Noha én mégsem változom,

Meg is tisztán áldozom;

Nincs is búss szívemnek czélja,

Mert kemény szived aczélja,

Nincs érdeme s jutalma.

3.

Ah, mi haszna igy kinlódni,

Mint hó naptúl elolvadni,

S új új kinra születni;

Csak remélni és úgy élni,

Mindeneket csak csak vélni,

Csak mesében szeretni.

4.

Dobog szivem és szemem sir,

Mert előttem kész az gyászsír,

Kiben hived temeted!

Módi, látom, az álnokság,

Kénnyen él az gaz ravaszság,

Meghal az állandóság!

5.

Eztet tőlem, ha kivántad,

Végvoxomat ohajtottad,

Én szivemet próbáltad;

Azért magam’ declárálom,

Hogy megválom, ez nem álom,

Szivem másnak ajánlom!