ESZMÉLET NÉLKŰL...

Eszmélet nélkűl ott függ tündéri varázsán

Dalma, szivében öröm, bú, kin özönje csatáz;

Most mosolygva bibor bimbót tör, sárga hajának

Illeti fürti közé s illan iramva megint...

Róza, ne fuss! ne siess! ah várj, egy pillanatig csak

Lásson az ifjú még mennyei álmak ölén.

Ő megyen, és Dalmát pusztító lángok emésztik,

Hőn lobogó szerelem féktelen árjaiban.

Napjai így mulnak. Jő a lány gyakran elébe:

Haj! de mit ér? iszonyú! nem viszonozza hevet.

Lészen-e, Róza! idő, melyben lágyulva szerelmed

.... csókjai közt Dalma tüzének...

Ostfiasszonyfa, 1839. nyarán