JÖTT A HALÁL

Jött a halál, hogy elsöpörjön minket

A föld szinéről, jött a döghalál,

Reánk lehelte rothadó lelkéből

Azt sátándühhel a gonosz király.

Tombolt a vész irtóztató erővel

A végitélet végórájaként,

És ím mi élünk még és nem halánk meg,

Csak meghajoltunk, de el nem törénk!

Él a magyar még, áll a hon, s hol egykor

Olyan halotti volt a hosszu csend,

Minő zajt üt most ott a harcoló kard!

Minden csengése egy világra cseng!

Oh népem, eddig önmagad se tudtad,

Hogy létezel, s most tudja a világ:

Utósó voltál, s íme a legelsők,

Most még ők is bámulva néznek rád.

Melyik magyar nem szégyenlé előbb hogy

Sors átkából magyarnak született?

S melyik nem büszke most reá, hogy isten

Kegyelméből e nemzet tagja lett?

Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra,

Mint bárki más, méltóbb vagy igazán;

Oh hol keressek, hol lelek virágot,

Dicső fejedre illőt, szent hazám?

De béfejezve nincsen még a munka,

Amelyet néked béfejezni kell.

Csak félig van még a csomó elvágva,

Mit szét kell vágnod kardod élivel.

Majd akkor illet a koszorú téged,

Ha e munkát végkép bevégezéd,

S akkor nem én foglak megkoszorúzni,

Hanem az egész nagy emberiség!

Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg,

Hogy állanál meg pályád közepén?

Félútadon vagy, fölértél a hegyre,

S könnyű már annak, aki völgybe mén.

Elő, elő a zászlóval, kezedben,

Egész Európa te utánad jő.

Te vagy, hazám, most a világ vezére...

Mily nagy szerep, milyen lelkesitő!

Pest, 1849. május 21.