EGY GOROMBA TÁBORNOKHOZ

Tábornok úr, én nem tartom magam

Nagy embernek, de akkorácska csak

Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön,

Levett kalappal szóljanak velem.

S ön engemet gorombaságival

Elhalmozott, hogy két orcám pirúlt.

Igen, pirúltam, de nem magamért,

Pirúltam a magyar sereg miatt,

Hogy annak egy ily tábornokja van.

Tábornok úr, van ellenség elég,

Gorombáskodjék azzal, ott szabad,

De bánjék szépen a jó honfiakkal,

Különben azt hisszük, hogy őket el

Szándékszik ön kergetni a seregből,

És ez kemény vád lenne majd, kemény vád.

S gorombaságit épen rajtam űzi!

Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére

Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre,

Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél,

S akit megszúrok véle, fáj neki

Még akkor is, ha a sír férgei

Cirógatják ott lenn a föld alatt.

Kiírnám önt itt név szerint, de amit

Saját kardjával tenni képtelen,

Tollammal tenni én nem akarom,

Nem fogom önt megörökíteni.

Csak azt ajánlom, hogyha még leszen

Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor

Beszéljen vélem emberségesen,

Mert én ugyan nem tartom magamat

Nagy embernek, de akkorácska csak

Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön,

Levett kalappal szóljanak velem.

Debrecen, 1849. május 7.