ÚJÉV NAPJÁN, 1849

Megérte ezt az évet is,

Megérte a magyar haza:

A vészes égen elborult,

De nem esett le csillaga.

Meg van vagdalva, vérzik a kezünk.

De azért még elbírja fegyverünk,

S amerre vág,

Ott hagyja fájó vérnyomát.

Ott hagyja fájó vérnyomát,

Haramja csorda, képeden!

Hogy majd az ítéletnapon

E bélyeg vádolód legyen,

Vádolód az isten szine előtt,

És gyujtsa rettentő haragra őt,

Te ellened,

Ki ránk veszett fogad fened!

De mit az ítélet nekünk?

Ha lesz is az, sokára lesz!

És ami több, és ami fő:

Az isten könyörűletes.

Még majd kegyelmet adna nékik ő...

Ne várakozzunk; e vérengező

Kutyák felett

Tartsunk magunk itéletet!

Tartsunk oly véritéletet,

Hogy elborzadjon a világ;

Majd addig szórjuk rájok a

Szörnyű halálos nyavalyát,

Amíg hirmondónak marad csak egy,

Ki majd otthon reszketve mondja meg,

Hogy jaj neki,

Ki a magyart nem tiszteli!

Nekünk most az isten kevés,

Mert ő nem eléggé kemény;

Hozzád imádkozom, pokol,

Az új esztendő reggelén:

„Öntsd szíveinkbe minden dühödet,

Hogy ne ismerjünk könyörületet,

Mig e gazok

Közűl a földön egy mozog!”

Debrecen, 1849. január 1.