MIT DALOLTOK MÉG TI, JÁMOR KÖLTŐK?

„Mit daloltok még ti, jámbor költők,

Ily időkben minek az a dal?

Ugysem hallgat a világ reátok,

Hangotok csaták zajába hal.

Félre mostan, jó fiúk, a lanttal,

Szép zenétek hasznot nem hozó,

Tudhatnátok azt, hogy elenyészik

Mennydörgésben a pacsírtaszó.”

Meglehet. De a madár nem nézi,

Hallgatják-e őtet odalent?

A pacsírta fönn a kék magasban

Istenének és magának zeng.

Önmagától száll a dal szivünkből,

Ha bú vagy kedv érintette meg,

Száll a dal, mint szállanak a szélben

A letépett rózsalevelek.

Énekeljünk, társak, sőt legyen most

Hangosabb, mint eddig volt, a lant,

Hadd vegyűljön e zavaros földi

Zajba egy-két tiszta égi hang!

Romba dőlt a fél világ... kietlen

Látomány, mely szemet s szívet bánt!

Hadd boruljon a rideg romokra

Dalunk, lelkünk zöld repkény gyanánt.

Pest, 1848. szeptember