HOGY VOLNA KEDVEM...

Hogy volna kedvem, örömem nekem,

Midőn távol vagy, édes kedvesem!

Hiszen sötét van, ha a nap lemén.

De emléked velem jött és marad,

Az vet reám bús halvány sugarat;

Emléked a hold, sorsom éjjelén.

Nyílik körűlem itt-ott egy virág,

Nézek busúlva, szívszakadva rá,

Mert harmat reszket mindenik felett.

Nézek busúlva, szívszakadva rá,

Azt gondolván: a harmatos virág

Felémtekintő könnyező szemed.

Tudom, tudom, hogy sokszor megsiratsz,

Könnyektül ázik ama kedves arc,

Amelyet annyiszor csókoltam én.

Most víz van ott, hol egykor tűz vala!

Igy áll a záporfelhők fátyola

Az elenyészett csillagok helyén.

Sirass, sirass, egy kis vigasztalás

A bús sziveknek a könnyhullatás,

Sírj, s könnyeid megkönnyebbítsenek.

Miért ne sírnál? férfi vagyok én,

S véres csatáknak állok küszöbén,

És mégis néha én is könnyezek.

Miért szégyelném én megvallani,

Hogy folynak olykor könnyem árjai,

Ha bennem elválásunk kínja dúl;

Azért, hiszem, megállok a csatán!

Az oroszlán legrettentőbb talán,

Midőn elvesztett párjáért busúl.

Debrecen, 1848. október vége - november 16.