ÁLLJ MEG, FELESÉGEM...

Állj meg, feleségem,

Mondok valamit,

Játsszuk el a multnak

Jelenéseit,

Mert illik dologhoz

Fogni végre már,

Isten drága napját

Egyre lopni kár.

Eddig csak henyéltünk,

Ennek vége lesz,

Mert ez a léleknek

Fásulást szerez.

Munka, tett az élet,

Tegyünk valamit,

Játsszuk el a multnak

Jelenéseit.

Képzeld, hogy leány vagy

Az a lyányka még,

Kivel ott a csendes

Kertben mulaték.

Itt a kályha lesz a

Nagy fa, mely alatt

Elmondám szerelmi

Vallomásomat.

Támaszkodjál hozzá,

S addsza kezedet,

És figyelj, elmondom

Szép beszédemet: -

„Nagysám, én nagysádat

Sze... sze... szeretem!

Nagysádé szerelmem,

Lelkem, életem!

Oh feleljen, nagysám,

Hogy viszontszeret!”

„Szeretlek, Sándorkám,

Bírod szívemet...”

Persze, hát hogy is ne,

Mondtad is te ezt!

Mily anakronizmus!

Mondd, hogy nem szeretsz,

Mint akkor mondád... „Én

Nem szeretem önt.”

Nem szeretsz, galambom?

Szépen köszönöm.

Pár hónapja csak, hogy

Feleségem lett,

S ím nyiltan bevallja

Már, hogy nem szeret.

Hahh! - vagy úgy... ni most meg

Én feledtem el,

Hogy csak játszunk, hogy a

Multat játsszuk el.

Mennyi galibával

Jár ez a dolog!

Hagyjuk abba, jobb lesz,

Már fáradt vagyok.

Elfáradtam. Most már

Csak pihenhetek.

Űlj le itten, majd én

Melléd heverek,

S rád hajlok fejemmel,

Igy, kis angyalom...

Munka után milyen

Jó a nyugalom!

Pest, 1847. november