FELESÉGEM NEVENAPJÁN

Kis Juliskám, feleségem

Nevenapja vagyon most!

Adjatok rám ócska mentét,

Rókaprémest, zsinorost.

És le most a bugyogóval,

Magyar nadrágot nekem!

És el bajuszpödrőért a

Patikába hirtelen!

Mielőtt elébe lépek,

Igy csipem ki magamat,

Legyen újra föltámasztva

A hajdankori divat,

Az a régi idő, melyben

Még roszúl öltöztenek,

De a mellett jót kivántak

Egymásnak az emberek. -

Jót kivánok én is néked,

Ez természetes dolog,

Csakhogy a jó annyiféle,

Hogy alig választhatok.

Hogy lehetne valamennyit

Egy szóban kimondani?

Ne legyenek életednek

Bánatai, bajai?

Eh, ez nem is jó kivánság!

Bánat és baj kellenek;

Ahol árnyék nincsen, ott a

Fényt sem igen látni meg.

Ifjuság! ez a minden jó,

Éld le ifjuságodat...

Ez rövid, s aztán meghalni?

Nem nagyon víg gondolat.

Érd el (persze énvelem) az

Ősz hajak késő korát,

Hanem ez ne légyen más, mint

Álarcban az ifjuság.

Pest, 1847. december 10.