MENNY ÉS FÖLD

Isten hozzád, gyönyörű hazugság,

Eszményképek, ábrándok világa!

Már kezemben tartom ajtód kulcsát,

Még egy perc s örökre zárva lész.

Túl az éjnek fejér szivárványán,

A tejúton túl röpűltem egykor,

S ott az égi magasokban járván

Épitélek, szép tündérvilág.

Ott töltöttem ébren álmodozva

A csapongó ifjuság időit,

Álmaimnak nem volt vége-hossza,

S szebbnél-szebbek voltak álmaim.

De az álom bármi szép, csak álom,

S hogyha ma nem, holnap elmulandó;

Elment, elment pajkos ifjuságom,

Fölkeltett a komoly férfikor.

Isten hozzád, ábrándok világa!

Miért várjak, amíg összeomlasz

S romjaidnak eltemess alája?...

Jobb, leszállnom innen idején.

Le a mennyből, le tehát a földre!

Vígy le, vígy le, képzeményim szárnya,

Mielőtt lebuknám összetörve,

Mint lebukott egykor Phaëton.

Hogy jön e könny szemem pillájára?

Aggalom s bú, hagyjatok, hadd menjek,

Hisz a föld az emberek hazája,

Embereknek csak a föld való;

S ha nem is oly szép ez, mint szeretnők,

Nem is oly rút, mint az ifju véli...

Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög,

S ha van itt tél, van kikelet is.

Koltó, 1847. október