ŐSZ ELEJÉN

Üres már a fecskefészek

Itt az eszterhéj alatt,

Üres már a gólyafészek

Tetejében a kéménynek...

Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,

Ott az égnek magasán.

Látom még, mint kis felhőket,

Vagy már nem is látom őket?

Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,

Tavasz s nyár vendégei,

És őket már nemsokára

A kertek s mezők virága

S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt

Majd borul, majd kiderűl.

Ajka még mosolyg, s szemébe

Könny tolúl... ennek sincs vége,

S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!

Csodálatos keverék.

Észrevétlen karon fogja

És egy más világba vonja

A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,

És ha egy elejtett tárgy

Vagy harang, amely megkondul,

Fölriasztott álmaimbul:

Elmém, nem tudom, hol járt?

Szatmár, 1847. szeptember 1-7.