NE BÁNTSON AZ MEG...

Ne bántson az meg, fényes napvilágom,

Ha arcom néha elsötétedik;

Nem lehetek én, bármiként kivánom,

Még előtted sem folyton-folyva vig.

Nyugtasson meg, hogy ilyenkor szivembe

A bánatot nem te hozád vala...

Hogyan szereznél bánatot nekem te,

A földnek égnek legjobb angyala?

Egészen más az, amért engem néha

Kisértetes halványság színe fed;

Én egy szellemnek vagyok martaléka,

Mely meg-meglátogatni nem feled.

Hiába kérem, hasztalan esengek,

Hogy hagyjon el, hagyjon magamra már;

Kérlelhetetlen, siket ő! nem enged,

Talán örökké vissza-visszajár.

Sokszor, midőn a kéj legédesb nedve

Érinti már-már szomjas ajkamat,

Megjelenik... kezem megáll ijedve

És földre ejti a telt poharat.

E szellem a mult! mult időm emléke,

A legvadabb, legborzasztóbb alak,

Mit egy pokoli bor hevétül égve

A sors viszályi kigondoltanak.

Ezen szellemnek vagyok odavetve;

Fel-feltör hozzám sírja mélyibül,

S míg súgja rémes ígéit fülembe,

Lelkem lelketlen sziklává kövül.

Ne szólíts ekkor, úgysem értenélek,

Édes hangod sem hatna szívemig;

Várd el békében, míg a jelenésnek

Irtóztató órája eltelik.

Körűlem ilyen álom fon hideg kart,

S miatta mégis mennyi a kinom!

Álom csupán... de mit használ? amig tart,

Eszembe nem jut, hogy csak álmodom.

Szatmár, 1847. augusztus