SZÉP LEVÉL

Szép levél, amelyet írtál,

Életemnek élete!

Benne elméd minden fénye

S szíved minden melege.

Oly forróan fested és oly

Édesen szerelmedet,

És, ki hinné? nékem mégis

Fáj, nagyon fáj leveled.

Egy redő űlt homlokomra,

Amidőn elolvasám,

S e redő fáj, mintha késsel

Hasították volna rám.

Leveled virágbokor, de

Kígyó lappang a tövén.

Keresém és nem lelém meg,

De csipését érzem én.

Készakarva vagy nem tudva

Bántod ekkép lelkemet?

Mely téged oly véghetetlen

És csak tégedet szeret.

Ezt kellett tehát megérnem,

Hogy az üssön új sebet,

Akinek megorvosolni

Kén’ a régiebbeket.

Fuldokoltam a habokban,

S kezemet fölemelém...

S te, hogy mélyebben taszíts be,

Csak azért jöttél felém?

Jer, leány, és csendesíts le,

Jer, s nyugtass meg engemet,

Mert az első sziklakőnél

Szétloccsantom fejemet!

Szatmár, 1847. augusztus 20. táján