UTAZÁS AZ ALFÖLDÖN

Pompás kis útazás, valóban!

Alig van egy arasznyira

Fölöttem a felhő, oly terhes,

Szakad nyakamba zápora.

Bundám dohányzacskómra adtam,

Hogy az maradjon szárazon.

Csuron víz vagyok. Még megérem,

Hogy végre hallá változom.

Minő az út!... de vajjon út ez?

Vagy fekete kovász talán?

Mely ha kisűl, leszen belőle

Kenyér az ördög asztalán.

Ne dögönyözze kend csikóit,

Ne dögönyözze kend, kocsis,

Fölérünk Pestre, ott leszünk tán

Már az itéletnapon is. -

Hej, alföld, alföld, nem reméltem,

Hogy így fizess szerelmemért!

Vagy tán e zápor és ez a sár

Épen szerelmemért a bér?

Csakugyan az lesz... a záporban

Bucsúkönyűid ömlenek,

S karod a sár, amely helyettem

A kereket öleli meg.

Szép tőled, kedves alföldem, szép,

Hogy engem ennyire szeretsz,

Hogy távozásom így megindít,

Hogy ilyen bánatot szerez;

Örűlök rajta, hogy irántam

Ily érzékeny szived vagyon,

De, szó ami szó, jobb szeretném,

Ha nem szeretnél ily nagyon.

Mezőtúr, 1847. június 11.