BÍROM VÉGRE JULISKÁMAT...

Bírom végre Juliskámat,

Mindörökre bírom őt,

Az enyémnek vallhatom már

Isten és világ előtt.

Megjött már jókedvem, és még

Nem hagyott el bánatom;

Sírjak-e vagy mosolyogjak

Örömömben? nem tudom.

Én vagyok hát az az ember,

Aki annyit szenvedék?

Akinek szivén ahány nap,

Annyi átok feküvék.

Én vagyok hát az az ember,

Ki most a legboldogabb?

Ki, mig a világ világ lesz,

Boldogságban párt nem kap.

Bárcsak már lehullanának

A virágok s levelek!

Most az ősz lesz tavaszom, mert

Akkor vőlegény leszek...

De nem nézek a jövőbe,

Belenéznem nem lehet,

Mert az olyan fényes nap, hogy

Megvakítná szememet.

Rád tekintek, holdvilágom,

Rád tekintek, mult idő,

Szinte oly szép, de szelídebb

Sugaraddal jőj elő.

Drága nap, mit nála tölték,

Kedvesemnél, drága nap!

Üdvösségben egy öröklét

S futtában egy pillanat.

Odavontam őt magamhoz,

Halkan vontam őt felém;

Mint égett, midőn legelső

Csókomat rálehelém!

Mint égett arcátul ajkam!

Most is érzem melegét,

Mintha bennem egy elolvadt

Nap tűz-árja folyna szét.

Sőt a sírtól sem félek már,

Hogy meghűt majd engemet,

Mert e láng még ott is fogja

Melegítni szívemet.

Szatmár, 1847, május 28.