RÖPÜL AZ ÚTI POR...

Röpül az úti por, dobog a föld, nyargal

A bőszült paripa egy szegény lovaggal.

Kihányta nyergéből a ló a lovagot,

De haj a kengyelbe akadt egyik lába...

Talppal az ég felé, iszonyú állapot,

Fejével pedig ott lenn a föld porába’,

A fakó port söpri fekete fürtével,

S köveket pirosít homloka vérével.

Csak úgy vagyok, mint e szerencsétlen lovag,

Kit szilaj paripa hurcol maga után,

Hurcol engemet az eszeveszett harag,

Még agyvelőmet is széjjelloccsantja tán.

Bárcsak szétszakadna boldogtalan fejem,

Ugyis kopár föld az, nem süt a nap rája,

Csak sötét gondolat, ami benne terem,

Sötét gondolatok tövise, dudvája.

Szeretem rózsámat, mint az isten maga,

Ki őt teremtette leányok gyöngyének,

Az ő nekem, ami a csillag az éjnek,

Szeretőm a hűség tündöklő csillaga.

Köd ereszkedett rád, csillagom világa,

Köd ereszkedett rád, be halovány lettél!

Kértelek apádtól, kértelek hiába,

Nem kaptam egyebet hideg feleletnél.

Elűztek tőled, szép paradicsomkertem,

De nem angyal, aki ott őrt áll előtted;

Ne félj, nem örökre váltunk el! te érted

Még többet is merek, ha már annyit mertem.

Elvittelek volna, mint nap a harmatot,

Mint az esti szellő a rózsalevelet,

De most, mint a nyílvesszővel, a zaklatott

Megsebzett oroszlán, ugy megyek el veled!

Erdőd, 1847. május 18-20.