ELSŐ ESKÜM

Fiú valék még, iskolás fiú,

Tizenöt éves; és az iskolázás

Rám nézve nyűg volt, nagy nehéz nyűg, amely

Rajtam napestig szomorún csörömpölt,

S még álmaimból is föl-fölriasztott.

Lerázni vágytam e nyűgöt magamról,

Lerázni vágytam minden áron azt.

Már akkor, akkor úgy szerettelek,

Olyan világ-fölgyujtó szenvedéllyel,

Mint most szeretlek, drága szent szabadság! -

Gondolkodám a mód felől: miként

Szakíthatnám le rólam a bilincset?...

Szinészek jöttek, s elhatározám

Közéjök állni és elmenni vélök,

El, habár a földhözragadt nyomor

Mindkét kezével átölelne is,

Habár apámnak átka és anyámnak

Könyűi lesznek útitársaim,

Csak hogy szabad, hogy független legyek.

S elmentem volna, ámde megtudá

E lázadó szándékomat tanítóm,

S az indulásnak napján elfogott,

És rám csuká szobámnak ajtaját,

S rab voltam, míg a színésztársaság

Határunkon túl messze, messze járt.

Sírás, könyörgés, lárma, mindhiába!...

Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész,

De hogy maradni kényszerítenek.

A kényszerítés égett lelkemen,

Mint a görögtűz, olthatatlanúl.

Itt tettem első esküvésemet,

Nagy és szent esküt mondék börtönömben,

Hogy életemnek egy főcélja lesz,

S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.

S ez eskü most is olyan szent előttem,

Amilyen volt az első pillanatban,

S verjen meg engem a hatalmas isten,

Verjen meg még a másvilágon is,

Ha valaha ez esküt elfelejtem!

Pest, 1847. április