KESERŰ ÉLET, ÉDES SZERELEM

Másnak szívem mindig jót kivánt,

S engem mégis minden ember bánt.

Szétszaggatják rajtam takarómat

S tüskékkel tömik meg vánkosom;

Reggelenként aztán kinevetnek,

Amiért rémekkel álmodom.

Cseppenj bé keserü életem

Poharába, édes szerelem!

Meghasadt lant keblem; húrjain

Vad kezekkel nyargal át a kín,

S olyan a dal, melyet rajta penget,

Mint a szélbe zúgó tűzharang.

Néha téved a harmóniátlan

Hangzavarba egy-két tiszta hang.

Cseppenj bé keserü életem

Poharába, édes szerelem!

Ez az egy, mi tépett lelkemet

Összeolvaszthatná némileg;

Ez az egy fa, mit kétségb’esésem

Vízözönje még el nem lepett,

Melynek ágán bujdosó reményem

Még lel egy kis menedékhelyet.

Cseppenj bé keserü életem

Poharába, édes szerelem!

Lyányka, tőled egy tekintetet,

Milyet a nap őszi tájra vet,

Melynek nincs már éltető erője,

S mégis olyan kedves, olyan szép!

Mert meghozza boldogabb napoknak,

A tavasznak emlékezetét.

Cseppenj bé keserű életem

Poharába, édes szerelem!

Pest, 1847. február