EGRESSY ETELKE

Ez a te lyányod, Gábor? én nem hihetem.

Barátom, ember lyánya ilyen nem lehet.

Csupán a képzelet s az is ritkán teremt

Ily kedves kisleányt, ily tündér gyermeket.

Shakspeare, kit úgy szeretsz, Shakspeare képzelete

Teremté e leányt egy boldog perciben,

S megtestesité a múzsa, ki téged ugy

Szeret, s ajándokúl hagyá ott kebleden.

Gyönyörrel nézem én e szép kis alakot,

De őt illetni kézzel szinte nem merem,

Még csak melléje is aggódva lépek én,

Félvén, hogy őt elfúja majd lehelletem.

Oly szellemi e lyány, oly tisztán szellemi!

Eszembe is jut róla a mesés világ;

Ily lényekkel lehettek az Olymp körűl

Megnépesítve a források és a fák.

S ha ő reám tekint... barátom, mondd neki,

Mondd meg leányodnak: ne nézzen énreám!

Ki gondolná, milyen fájó emlékezet

Kél bennem e szelíd szemeknek sugarán?

Ha ő reám tekint: előttem föltünik

Az első, gyermeki ártatlanság kora.

Amit már elveszték, még minden megjöhet;

Ez egy, mi nem jön el többé soha, soha! -

Boldog vagy, férfiú, és boldog vagy te, nő,

Kik azt mondjátok e lyánykának: gyermekem,

Hanem tinálatok még boldogabb lesz az,

Ki ekkép fogja majd szólítni: kedvesem!

Őt bírni, mily öröm, mily boldogság leszen.

Midőn e lyányka a világra született,

Az isten levevé a legszebb csillagot

Az égről, és szívnek tevé keblébe ezt.

Pest, 1847. január