MINDEN VIRÁGNAK...

Minden virágnak, minden kis fűszálnak

Jut a napból, ha több nem, egy sugár.

Oh szerelem, te szívek napja, szívem

Egy sugárt tőled csak hiába vár?

Nincsen leány, ki engemet szeretne,

Nincsen leány, ki mondaná nekem:

Hideg világ van, lelkedet meghűté,

Jer, melegedj föl forró keblemen!

Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy,

Bocsásd vállamra bágyadt fejedet!

Nincsen leány, ki véremet lemosná

E homlokról, mely megköveztetett!...

Magam vagyok, mint a szőlő karója,

Melyről leszáradt a zöld venyige;

Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes

Sötét eszméim hollóserege.

Igy foly le majd az ifjuság, az élet,

Igy foly le tőlem árván, egyedűl,

Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem

A halál hideg ölelésitül.

S ha meghalok, ha megfagyok: szememre

Megkönnyezetlen szemfedő borúl,

S ültetni nem fog senki egy virágot

A sírra, amely rajtam domborúl.

Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál,

Kopott fejfánál, puszta domb alatt;

Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,

Nem jő megnézni senki síromat.

Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd

Testvéri búdat, éji fergeteg,

Testvéri búdat, mert hiszen testvére

Voltál te lelkem érzeményinek!

Pest, 1846. március 10. - április 10.