MINT FELHŐK A NYÁRI ÉGEN...

Mint felhők a nyári égen,

Érzeményim jőnek-mennek

Majd fehéren, majd sötéten;

S egy sem áll, egy sem pihen meg.

Hova mennek? honnan jőnek?

Nem tudom, nem sejthető;

Hozza és elfúja őket

Az örök szél, az idő.

A szerelem fellegéből

Hulltanak reám villámok;

A barátság fellegéből

Záporesők szakadának.

Zápor és villám multával

Csendes tiszta lett az ég,

S a másik perc fuvalmával

Ujra felhő érkezék.

S a felhők, habár fehérek,

Árnyat akkor is csak vetnek.

Majd ha én oly időt érek,

Hogy felhőim megrepednek!

S széleikre rózsaszínben

Száll az égő napsugár,

S ők úgy állanak fölöttem,

Mint megannyi tündérvár!

Oh ez idő el fog jőni,

Amidőn majd szerelmemnek

S barátságomnak felhői

Rózsaszínben tündökölnek;

Hanem akkor már indulhat

Temetésemre a pap,

Mert ha a felhők kigyulnak

Lemenőben van a nap.

Szalkszentmárton, 1846. április 10-24.