ISTEN CSODÁJA

Ameddig a történet csillaga

Röpíti a multakba sugarát:

A szem saját kezünkben mindenütt

Saját szivünkre célzó gyilkot lát,

S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!...

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Igy hordozunk sok százados sebet,

Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;

Mérget kellett mindenkor innia,

Ki sebeinkre önte balzsamot.

Valami rosz szellemtől származánk!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S míg egymást martuk szennyes koncokért,

Mint a szeméten a silány ebek,

Azt vettük észre csak, hogy ezalatt

Az oroszlánok itt termettenek;

Jött a tatár, jött a török reánk.

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Ott foly Sajó... oly görbén kanyarog,

Mint ember, aki görcsben haldokol;

Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá

Az óriási nadály, a mogol,

S holttesteinket fölfalá a láng!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S ott van Mohács... ott nyomta a királyt

Sárkoporsóba páncéla s lova,

S készűlt számunkra a ledőlt király

Kardjából a rettentő zabola,

Melytől még most is ég és vérzik szánk!...

isten csodája, hogy még áll hazánk.

Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem,

De mily kevesen gondolnak vele.

Oh nemzetem, magyar nép! éltedet

Mindig csak a jó sorsra bízod-e?

Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk;

Emberségünkből álljon fönn hazánk!

Szalkszentmárton, 1846. január