ÉN ÉS A NAP

Bámulja sok oly epedőleg a holdat,

Ezt a megtestesült sohajt.

Miattam akár kimaradjon örökre,

Nem csüggök én merengve rajt.

Megtestesülése te érzeteimnek,

Magas, fényes, hő napsugár!

Te vagy szivem öröme, gyönyörüsége,

Érted szemem, lelkem sovár.

Egymás szeretői vagyunk mi a nappal:

Mi hűséges két szerető!

Ki mondja meg: én melegűlök-e tőle?

Vagy szívemtől melegszik ő?

És hogyha siromba leűzni fog a sors,

Csak azt az egyet fájlalom,

Hogy majd szeretőmet a földnek alatta,

A szép napot, nem láthatom.

De szabad a holtnak egy óra naponként,

S én arra kérem istenem:

Éjfél idején legyen zárva koporsóm,

S nyíljon meg az délben nekem!

Pest, 1845. szeptember 10-24. között