MULATSÁG KÖZBEN

Most már mulassatok, kedves barátim.

Az én mulatságomnak vége van;

A tréfaságok, az elmés beszédek,

Az ének, a bor, mind haszontalan.

Az embernek mért is van gondolatja?

Lássátok, én olyan bolond vagyok:

Mikor legvígabb a jelen, jövőbe

Ragadnak rögtön a gondolatok.

Az a jövő! az a kegyetlen szélvész,

Mely szétzilál bennünket, szerteszét;

S lesz-e azontúl még találkozásunk?

Vagy halljuk-e csak egymásnak hirét?

Igen, halljuk, majd elbeszéli a hír:

Ez és ez nyugszik... odalenn...

Haszontalan história az élet!

Miért is van, vagy mért nem végtelen?

Pest, 1845. február-március