MIDŐN NAGYON BÁNT...

Midőn nagyon bánt a vad fájdalom,

A várost, a világot elhagyom,

S oda megyek ki, hol az emberek

Napestig mélyen alva fekszenek,

De ha az óra éj felére jár,

S felhők közt búsong sárga holdsugár:

A szendergőknek álma megszakad,

S elhagyják mély, sötét tanyájokat,

S fehér ruhában járnak tétova,

Mig hajnalt hirdet a kakas szava.

Idemegyek, a temetőbe, én

Fájdalmaimnak vészes éjjelén,

S ha itten, drága sírhalmom felett

Könyűimnek forrása megered,

És a könyűkhöz sóhajom vegyűl:

Fájdalmam lassacskán lecsendesűl.

*

Akkor leszek ám még majd csendesen,

Ha melléd fekszem, édes kedvesem!

Pest, 1845. január-február