ELMONDOM, MIT EDDIG...

Elmondom, mit eddig

Rejtve tartogattam,

Mint gyöngyét a tenger

Legmélyebb habokban.

Halld meg, drága gyöngyöm,

Szép, szelíd galambom!

Amit érezék és

Szenvedék, elmondom.

Éreztem szerelmet,

S szenvedtem miatta,

És nagy volt szerelmem,

Nagy szivem bánatja.

Bánatom s szerelmem,

Ez ikertestvérek,

Engemet gyötörni

Általad levének.

Szigorú körülmény

Ajkamat lezárta,

Hogy ne jőjön titkom

Senkinek tudtára.

Oh minő teher volt

Azt eddig viselnem!

Hányszor volt alatta

Roskadóban lelkem!

Mint a napfény elvesz

Felhők fátyolában,

Képedet szivemben

Eltemetni vágytam.

Könnyü szél pusztítást

Tészen a felhőben,

S felsüt a nap akkor

Annál égetőbben.

Sőt hazudtam többször

Másokért szerelmet;

E hazugság által

Csak nagyobb kinom lett. -

S most tudsz mindent, amit

Éreztem, szenvedtem;

Fogsz-e vígasztalni

Nyájas feleletben?

Szólj, üdvességemnek

Megváltó keresztje!

Nem nyilik meg ajkad?

Semmit sem felelsz-e? - -

Oh, mikép felelnél,

Hiszen néma nyelvvel...

Kiterítve... holtan...

Koporsóban fekszel!

Pest, 1845. január