BUCSÚ 1844-TŐL

Egy esztendő a másik sírját ássa,

Gyilkolják egymást, mint az emberek.

Idő, szárnyadnak még egy csattanása,

S a jelen év is sírban szendereg.

Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak

Lélekzetével életmécsedet,

Nem foglak odaírni tégedet,

Hol boldog évim följegyezve vannak.

Magas tervektől izzadó fejembe

Te oly sok eszme magvait vetéd,

S én a gyümölcsöt bőven megteremve

Láthatván, rajta büszkén nézek szét.

Jutalmaúl nem rest munkálatomnak

A hír csillagja rám sugárt vetett,

S én mégsem írlak oda tégedet,

Hol boldog évim följegyezve vannak.

Szivem sokáig a sors balkezében

A fájdalom meggyúlt világa volt;

Te, megvénűlt év, szóltál, hogy ne égjen,

És szózatodra a vad láng kiholt.

Elhamvadt üszke van csak bánatomnak

A rombadőlt s már fél-ép szív felett;

S én mégsem írlak oda tégedet,

Hol boldog évim följegyezve vannak.

Oh haldokló év! sírod mellett engem

Lágy bölcsejében ringat a remény,

S hahogy szabad, amit jövendöl, hinnem:

A mennyországnak állok küszöbén.

Szomszédságában ilyen boldog kornak

Mondom, tünő év, a bucsút neked.

S én mégsem írlak oda tégedet.

Hol boldog évim följegyezve vannak.

Reád függeszté hévvel esdekelve

Bágyadt szemét sohajtó nemzetem,

S te sóhajára semmit nem figyelve,

Ekkép feleltél mennydörögve: nem!

Te koszorúját eltépted honomnak

Ifjú reménye mit fejére tett;

Ezért nem írlak oda tégedet,

Hol boldog évim följegyezve vannak.

Pest, 1844. december végén