LEGENDA

„Megint panasz, hát már megint panasz!

És akiről szól, mindig csak pap az.

Tart a panasz estétől hajnalig,

Az ember még csak nem is alhatik!”

Igy szólt az úristen nagy bosszusan.

„Már megtekintem, ott alant mi van.”

Felkelt az ágyról, gyertyát gyujtatott,

Felöltözék és útra kelt legott.

Amint elérte volna a kaput,

Szent Péter mint a bunda úgy aludt:

Mert tennap egy új vendég érkezék,

S ily alkalomkor lakmát tart az ég,

Mivel mostanság úgy áll a világ,

Hogy új lakó a mennyben ritkaság.

Ilyenkor aztán Péter bácsinak

Kezében a kancsók jól forganak.

„Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?”

Igy szólt az úr, amidőn odament,

Hosszan cibálván üstökét, fülét.

„Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd!”

Fölébredt végre s nyitja a kaput,

S az úr egy hulló csillagon lefut,

S a földre ép oda ereszkedett,

Ahonnan a panasz fölérkezett.

Egy ifjú ember mondá a panaszt;

S az isten ekkép szólitá meg azt,

S megszólitása hangzott nyájasan:

„Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?”

„Hej, jó atyám, de nagy az én bajom!

Kapaszkodjék csak föl az ablakon,

S kit ott a pap ágyában látni fog,

A menyecskének férje én vagyok.”

Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott,

S nagy istentelenséget láthatott:

Mert amint aztán leereszkedék,

Igen furcsán csóválá meg fejét,

Ily szavakban törvén ki sóhaja:

„Biz e, fiam, kuruc-historia!

Segítnék rajta édes-örömest;

De már késő, mert minden megesett.

Hanem vigasztalásul mondhatom,

Hogy e papot pokolba juttatom,

Bár eddig is már a pokol fele,

Sőt több felénél, pappal van tele.”

Pest, 1844. október 20-27. között