BATTHYÁNYI ÉS KÁROLY GRÓFNÉK

Nekem nincs semmim, semmim e hazában,

De én egészen az övé vagyok;

Bánat- s örömkönny forr szememben, amint

Sötétül napja, avvagy fölragyog.

Örömkönyűim, oh ti gyér vendégek

Minálunk a hű honfiszem felett,

Ha föl nem törtök most a telt kebelből,

Édes terhétől szívem megreped.

- Láttátok-e a két tündérvirágot,

Borús hazánknak két sarkcsillagát?

Evezhetsz bátran, nemzetem hajója,

Nem veszthet az célt, aki ilyet lát.

Én láttam, láttam!... megmutatta őket

Szent vágyaimnak a szövétnekfény;

Hanem mi volt e fény a lánghoz képest,

Mely ekkor égett keblem belsején!

Ott álltak ők, mint égi jelenések.

Szokatlan köztünk ilyen látomány...

Hahogy sokáig néztem volna őket,

Szemfényemet vesztettem volna tán.

S hallottam édes ajkaik zenéjét,

Hallottam őket halkan mondani,

Mit tetteik rég fennszóval beszélnek,

Hogy ők a honnak hű leányai.

Miért nem voltam a lég ajkaiknál?

Hogy vittem volna szét e hangokat,

Mint napvilágot, mindenegy magyarhoz,

Kit éj környékez honfibú miatt.

Ragyogjatok ti ébredő hazámban

Hajnalsugárral, testvércsillagok!

Sugáritokra, Memnon szobraképen,

A nemzetáldás zengedezni fog.

Pest, 1844. november 15. után