VOLNÉK BÁR...

Volnék bár sivatag bús szigete

A tenger közepének,

Hová ember, madár nem lépne be -

Csak tégedet ne ismernélek.

Volnék megdermedt jégsziklája bár

A messze föld végének,

Mit nem melenget lanyha napsugár -

Csak tégedet ne ismernélek.

Volnék bár a földöv homokja, hol

A nyári nap tüzének

Örök sugára égető pokol -

Csak tégedet ne ismernélek.

Volnék bár hallgató éjféleken

Átokvert kósza lélek,

Ki még koporsajában sem pihen -

Csak tégedet ne ismernélek.

Nem volna mérve oly nagy terhe rám

A kínnak, szenvedésnek,

Létem keresztjét jobban hordanám -

Csak tégedet ne ismernélek.

S mégis, mégis... nem volna életem,

Az örök üdvességnek

Magas helye sem tetszenék nekem,

Ha tégedet nem ismernélek.

Pest, 1844. október-november