VÉDEGYLETI DAL

Van-e szebb lánc a világon,

Mint mely minket összefűz?

Bűvös karikába gyüjte

Minket a szent honfitűz.

Sír volt keblünk, és halottja

Volt a hazaszeretet;

Nagyszerűen űljük e föl-

Támadási innepet!

Nemzetünk, e nagy folyó, mely

Mindig százfelé szakadt,

Egyesítve innepénél

A különvált ágakat.

Millió és millió száj

És egyetlen hang legyen,

Mely kiáltsa lelkesedve

A magasztos innepen:

„Elfogadjuk, bármi durva,

Amit a hon méhe szül;

Bármi lágy és bármi pompás,

Semmit, semmit e kivül!”

És ne szóljon áldozatról,

Lemondásról senki sem;

Kötelesség! mit az ember

Hon jólléteért teszen.

S a király a honnak atyja,

Mint valóban jó atyánk,

Karjait kiterjesztendi,

És az áldást mondja ránk.

Pest, 1844. október-november