ÉJSZAKÁIM

Még ugy csak megjárja, ha az ég

Fellegetlen, holdas, tisztakék.

Ablakomra rákönyökölök,

Hosszú szárból sűrűn füstölök,

S elmerengek majdnem reggelig...

Nekem ebben nagy kedvem telik.

De mikor hold, csillag nem ragyog,

Akkor én végkép odavagyok.

A tyukokkal el nem alhatom,

Hát galléron csíp az unalom,

S összenyaggat irgalmatlanúl...

Az időm fut, mint a sánta nyúl.

Véghetetlen kínom közepett

Mit tehetnék ekkor egyebet?

A tintába mártom tollamat,

Vagyis: megpendítem lantomat,

S kong belőle oly szeráfi dal,

Hogy, ki hallja, rögtön szörnyethal.

Én azonban folytatom dalom,

Míg az álom és az únalom

Egymással fölöttem hajbakap,

S csakugyan az első markosabb. -

Máskép mulnak éjeim bezeg,

Majd ha feleségre szert teszek.

Pest, 1844. szeptember