A RÉGI JÓ GVADÁNYI

Kegyelmednek már rég pihen a pennája,

Kegyelmednek régen megyilt a sír szája,

Hol békességgel a föltámadást várja,

De még most is kedves nekem a munkája.

Nincs abban sok cifra poétai szépség,

De vagyon annál több igaz magyar épség,

S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,

Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

Sok számos poéta vagyon mostanában,

Fogyasztják a tintát nagy Magyarországban

Sokan, de nem írnak úgy, mint hajdanában

A kegyelmetek jó régi világában.

Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet?

Beszédjek, nem tudni, magyar-e vagy német?

Magyar konstrukció végkép elenyészett,

S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet.

Szomorú dolog ez s valóságos csúfság;

Gyötri lelkeiket gyalázatos hívság,

Hívságtól üldözve a kalamust fogják,

S édes anyánk nyelvét szörnyen megrongálják.

Illendőképen aki nem tud beszélni

És fundamentomos magyarsággal élni,

Ki kellene minden olyat küszöbölni,

Nem kellene hagyni magyar nyelvet ölni.

Ha kegyelmed mostan sírból föltámadna,

S ilyen magyarságot könyvekből olvasna:

Élni, jól tudom, hogy nem igen kívánna,

De halottaihoz újra visszaszállna.

Nyugodjék kegyelmed csendes békességgel!

Appetitusomat ha korcs magyarok el-

Rontják: mulatok a kegyelmed könyvével,

Könyvének igazi magyar beszédjével.

Pest, 1844. július-augusztus