SÉTA AZ ALKONYATBAN

A setét bolt nagy üvegablakán

Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött,

Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt,

S éreztem: messze-messze ül e lány,

S tudtam: nincsen számomra mosolya...

S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?

Ezt is lelked karjával átkaroltad,

S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap,

Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott

Keze homlokod nem éri soha...

Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,

Aki másért olyan szép, nem teérted,

Hisz maholnap elfárad ifju térded,

S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:

Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád...

Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,

Hinned: itat még borával az élet,

S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,

Te is, dalodból, mint aranykehelyből

Osztod még áhitattal szent malasztját...

Hiába!... már a városvégi lankán

Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,

A bölcsek szelíd nyugalma ömölt szét

Szépmívű arca évötvözte lapján,

Köszöntött, és én elmerengve néztem.

Ökrei a barázdát lomhán vonták,

Mint egykedvű évek az arcredőt...

S szívemben akkor halkan arcra dőlt

A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát

Megbontva, sírt a sűrüdő setétben...