A VÉN LIGETBEN

A vén ligetben jártunk mi ketten,

Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;

Hozzám simult félőn, ijedten,

S éreztem: nem a régi már.

Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,

S csendes volt a szivünk nagyon,

És mégis csókba forrt az ajkunk

Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve

Lehullott egy csöpp csipke-rom,

Fehéren és halkan röpült le,

Akár egy elhervadt szirom.

Szeme rámnézett kérdőn, búsan:

(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)

Ily szomorúan, ily koldúsan

Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő

Megy... mennie kell... s elfutott.

Hallottam haló zaját a lépcsőn,

S nem tudom, meddig álltam ott.

Aztán... le s fel jártam a parkban,

Mint aki valakire vár.

Gázolt a sarkam síró avarban,

S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...