A Cserfa.

Huszár Hadnagy Dobozy Lajoshoz

Cserfa te! mellyet űltettem

Itt a kert közepébe

Mikor vígan enyelgettem

Barátim seregébe

Nőjj magasra, s terjeszd messze

Nevendék ágaidat

Gyökered hosszan eressze

Árnyékos határidat!

Te szívem szeretetének

Köszönhedd lételedet

S azért Lajosom fejének

Szenteltem leveledet.

Ő a dicsősség ösvényén

Most értünk hadakozik

A veszedelmek örvényén

Hív vérével áldozik

Őt most a hír név ösztöne

Nagyokra serkengeti

A meg ölt testek özöne

Vitézségét hirdeti.

Nézd! melly el szánt mérészséggel

Ül fel paripájára

Ha a dühödt ellenséggel

Száll csata piacára

Nézd! e kényén nőtt gyermeket

Por s izzadság szennyében

Neveti a veszéllyeket

Bízván Magyar szívébe

Ah nézd! a hóltak vérébe

Mártván búsúlt fegyverét

Mint aprítja fel mérgébe

A Török vad emberét.

Lajos! meg jöveteledig

E fa fel nő számodra

S ad ha ága szélesedik

Koszorút homlokodra

S akkor, mert barátságodnak

Szívem e fát szentelte

Azt mondjuk rá tett kardodnak

“Ezt a vitéz viselte!”