XCII. ZSOLTÁR

T. B.

Háláadás az Istennek gondviseléséről.

1

Ékes dolog dicsérni,

Uram, fölségedet,

És az te nevedet

Énekvel magasztalni,

Hogy ember áldja reggel

Te nagy jóvoltodat

És igazságodat

Dicsérje minden éjjel.

2

Lantban és hegedőben

És szép cimbalmokban,

Hangos citerákban,

Dicsértessél zengésben.

Dolgaidon örvendek

Hatalmadat látván,

Kezednek csudáján

Örömömben éneklek.

3

Sok és nagy csudálatos

Te cselekedeted,

Mélség bölcseséged,

Beszéded drágalátos:

Ez dolgot az esztelen

Egy szálné sem érti,

És meg sem tekinti,

Hogy ez miképpen legyen:

4

Hogy az gonoszok nőnek,

Mint az fű az mezőn,

Virágoznak szépön

Az sok istentelenek.

Hogy örökké essenek

Az veszedelemben,

Te vagy, örök Isten,

Fölötte mindeneknek.

5

Mert ím az hitetlenek

Az te ellenségid,

Minden gyűlölőid

Szörnyűképpen elvesznek.

Szarvamat fölemeled,

Mint az Egyszarvúnak,

Hogy én vigadhassak,

Én Istenem, tebenned.

6

Megkenik én fejemet

Zöldellő olajval,

Hogy diadalomval

Lássam ellenségimet.

Végre én füleimmel,

Én ellenségimről

És gyűlölőimről,

Új hírt hallok örömmel.

7

Virágoznak az hívek,

Mint az szép pálmafák,

És mint az cédrusfák,

Kik az Libanon nőnek.

És az Úr hajlékában

Ezek plántáltatnak,

Szépen virágoznak

Az Isten tornácában.

8

Hogyha megőszülnek is,

De mindazonáltal

Nagy szaporasággal

Gyümölcsöt hoznak mégis.

Hogy igazságát híven

Mindenütt hirdessék

Az én Istenemnek,

Kiben hamisság nincsen.