LXII. ZSOLTÁR

T. B.

Panassza Dávidnak az Saul szolgái ellen.

1

Az én lelkem szép csendesszen

Nyugszik csak az Úr Istenben,

Mert csak ő az én idvösségem,

Ő nékem erős kőváram,

Megtartóm és én ótalmam,

Minden gonosztúl megment engem.

2

Mig incselkedtek ennyire,

Az ártatlan hív emberre?

Ím, megjövendölöm tinektek,

Hogy mint az régi romlott fal,

Azmelly már dőlőfélben áll,

Mind lerohantok, és elvesztek.

3

Azon vadnak mindenképpen,

Hogy azkit fölemel Isten,

Azt ők viszontag lenyomhassák,

Hazugság minden elméjek,

Átokkal rakva ő szívek,

Noha jó szavokat mutatják.

4

Azért szívem, reménséged

Csak az Úr Istenben vessed,

Élj csak az ő segedelmével,

Ő nékem magas kőszálam,

Ótalmom és erős bástyám,

Hogy soha ne tántorodjam el.

5

Az Isten én idvösségem,

Erősségem, dicsőségem,

Bízzatok azért csak őbenne,

Előtte ti szíveteket

Töltsítek ki lelketeket,

Ő legyen lelkünk hiedelme.

6

De lám az földi emberek

Csak hazugok minden rendek,

Hogyha valóban megláttatnak,

És az mértékben vettetnek,

Nincsen semmi nehézségek,

Az funtban egy cseppet sem nyomnak.

7

Ne bízzatok hívságtokban,

Hamis ragadozástokban,

Múlandó dolgon ne kapjatok,

Hogyha sokasul kincsetek,

Ahoz ne bízzék szívetek,

Mert nem állandó gazdagságtok.

8

Az Isten egy szót szólt egyszer,

Mellyet én hallottam kétszer,

Hogy nagy ereje vagyon néki,

Uram, az kegyesség tiéd,

És te nyilván megfizeted,

Azkinek dolga mint érdemli.