MESE

Feleségemnek

Völgyében szerelmi utamnak

te vagy a végső állomás.

Befutott hintóm, s a lovaknak

a pihenés lesz már az abrak -

nem patkol többé a kovács.

Tavaszba, télbe egyre jártunk,

pedig de fáradt volt a láb...

Hol hűs ligetbe kanyarodtunk,

hol a sártul megfutamodtunk -

tovább ügettünk; csak tovább.

Hol kurta kocsma állta útunk:

Megérkeztünk - etetni kell!

Hol fényes szállodához értünk,

ételt, italt biz ott is kértünk -

a szájnak mindegy, hol delel...

Így gyűrűződött év az évre.

És én a hintó ablakán

kipillantottam egyszer este:

a tájékot a hó beeste

s szél zúgott az ég homlokán.

A szűz hóba letérdepeltem,

s lábad nyomára leltem ott.

Gyalogszerrel útnak eredtem,

köd előttem és köd megettem -

valami honvágy megfogott.

Egy lámpa fénye volt a vágyam,

hazatalálni a havon.

Asztalhoz ülni és remélni,

hogy szebb lesz élni, mint nem élni,

amíg a vágyak karja von...

... Hisz jól tudod a többit, édes:

hazataláltam s álmodok.

Azt álmodom, hogy volt egy ember,

kit elaltatott a november,

s azóta rólad álmodott.

A hintó elkopott s megállott,

nem patkol többé a kovács...

... Csak eddig volt, nincs folytatása;

ülj mellém le az áldomásra:

te vagy a végső állomás!