GULLIVER

Egy őszi nap setéten hullt az eső,

szomorúan Gullivert olvasám.

Az ágyamon hevertem dideregve,

kezem ott pihent az ágy zord vasán.

Kis törpék jöttek - így volt ez megírva -

és Gullivert megkötözték nagyon.

De Gulliver mosolygott nagy-vidáman

és szólott halkan: nem bánom, hagyom.

A címlapot nagy szemekkel csodáltam.

Ó, őszi eső s első bánatom.

Az óriásnak teste gúzsba kötve,

akár egy kínos, zord halálpadon.

És elgondoltam: ha e roppant ember

most hirtelen egy vidámat kacag -

ezer kis törpe hogy menekül innen

s ezer fonál egyszerre hogy szakad!...

S az őszi eső hullt, jaj, oly setéten

s jaj, oly hideg volt ágyam és szobám.

És hirtelen az egyik szögletmélyen

megállt Gulliver, szótlan, marconán.

Domború mellén feszültek a rongyok,

acélos ökle dühben reszketett.

A törpék: riadt, csipetnyi porontyok;

ha rágondolok, ma is reszketek.

Glédába álltak, szolgálatra készen

és figyelték a nyugodt óriást,

ki, ha akarja, csak a félkezével

okozhatott vón tengernyi sirást.

De nem! vigyázva felemelte őket

és hatalmas zsebébe rakta mind.

Azután szépen lefeküdt alunni

s feledni mindent: szenvedést s a kínt.

Gyerekszivem, szegény gyerekszivem, te,

az ágy vasán be meg is szenvedél.

A bölcsődön, penészes éccakákon

ott ringott már a sötét szemfedél.

S míg más gyerekek fontak gyermekláncot,

az én szivem már ráncra kapott ráncot.

Lanyhán libegtem, mint rossz gázvilág

s csak egy virágom volt: a gyászvirág.

Gulliver: én ma is kötözve fekszem

és apró törpék futnak körülem.

De én ma még nem ütök, nem verekszem,

mert sebektől nehéz az én szivem.

De szálljon el a fázó gyermekekhez

egy nehéz emlék s forró gondolat:

hogy mind-mind óriásoknak születtek,

csak elaludtak gondfelhők alatt.