LEVEGŐT!

Rímmel mértékelő, nyugvástalan szemem

a resvedt levegőben ijedten lógatom.

Mércéjük így lógatják poros kőmüvesek,

unottan, ha a rossz fal meging egy oldalon.

A régi víz, mi bent él s miben örök igazság

egy kicsi kerek hólyag a zöld üveg alatt,

majd balra tart, majd jobbra, mint kis kalózdereglye

s nem leli egyensúlyát, e vidor madarat.

Ó, bús ferde falak, ó, düledező bástyák,

miken szemem levásott s ti hajló asszonyok:

szögek, körök és élek világomat kiásták,

a tégla olcsó vályog s az asszony, az konok.

Ne legyen már szememnek a test se buja játék,

ne legyen több, mint egy szál pipacs vagy nőszirom.

Ne legyek én se hűs szem, mely visszalát a multból,

csak lágy agyagtalajra ragadt bús őszi rom.

E mái nappal gyászos kabátom is bezárom

s eljegyzem a halállal még mozgó tetemem.

Szívem se fáj már érte, szemem, az se siratja.

Magasan élek s már csak a levegőt szeretem.