Katona József

- Emléktáblájának leleplezésére -

1883. április 16.

Melyik költő nem vágyik tetszeni?

A hány csak volt, ohajtá mind a tapsot.

Fagyos közöny hamar szárnyát szegi.

Pacsirtát zengni télidőn ki hallott!

Nincs dalos ajk, mely ne hallgatna végre,

Ha nincs, a ki figyeljen énekére.

S neked taps osztályrészül nem jutott.

Hősöddel nem sírt, nem hevült a nemzet.

A teremtésbe’ vesztes és bukott

Magad valál. Ki méri meg keserved’!

Oh, szörnyü sors, nagy elmével születni,

Ha meg nem érti, meg nem látja senki!

Terólad zengek, Kecskemét fia!

Shakespeareje a magyar tragédiának.

Im’, összejöttünk ünnepelni ma,

Megengesztelni sértett, szellemárnyad’.

Óh, mester, érzi mind, a ki ma itt áll:

Rosszkor születtél, siketeknek írtál.

Te voltál Bánk, a vesztes, hallgatag,

Kit a halál elért még életébe’,

Búját, keservét érezted magad,

Elfojtott szenvedély lángjában égve.

Hallhattad, hány kis embert éljeneznek:

De büszke búdat némán rejtegetted...

És tünt a kor, s más, újabb nemzedék

Tapsolva, sírva, lelkesedve látta

A magyar ember őstermészetét,

Sok százados harczát tragédiádba’.

S a koszorú, a mely ma sírod éke,

Megújul nemzedékről nemzedékre.

Nincs sírüreg, nincs század oly setét,

Mely a dicsőt örök homályba zárja;

Nem nyomja el a költő szellemét

S e lelki vakság, sem a sors viszálya.

Feltörte Bánk is koporsója zárát,

Dicsérve mesterét s nagy alkotását.

S most itt vagyunk, és áldjuk a helyet,

A hol megkezdted bús tragédiádat.

Mert az: küzdés s bukás volt életed,

S a hír sugára csak sirodra áradt.

Ma már mint halhatatlant emlegetnek

Arany, Petőfi, Vörösmarty mellett.

Jó magyarok, kik ide gyültetek.

Tisztelni Kecskemét fiát, a holtat:

Gondoljátok meg, mennyit szenvedett!

Intő példája légyen ő e honnak,

Hogy majd, ha még egy Katonája lészen:

Ne csak igy feltámadjon, igy is éljen!