Két útitárs

A bölcsőtől egész’ a sírig

Két útitárs megyen velünk:

Démon, világi gyönyörökben

És angyal, hogyha szenvedünk.

A démon örökös kaczajjal,

Csábitva, nyeglén jár elöl.

Nézése inger, szava bűbáj

S szorongatása majd megöl.

Bor, zene közt, vad orgiákban

Ott lebeg láthatatlanúl;

Ott esik legjobb múlatása.

A hol a szív mámorba fúl.

S mikor a rosszat elkövettük,

S megbánjuk, gúnyosan nevet.

Szivek vérzése, jajgatása

Neki a legfőbb élvezet

Az angyal némán jár utánunk;

Őrjöngve nem halljuk szavát.

Siratja tévedt útitársát,

És ajakán nincs durva vád.

Mosolya bánat, hű szemében

Nagy, mennyei malaszt ragyog.

Megsímogatja homlokunkat,

Mikor mindenki elhagyott.

Nála az irgalom, bocsánat.

Ő szánakozva ránk tekint;

Keblére zár, csitít, vigasztal

S lecsókolgatja könnyeink’.