XXIII. Más. Ének.

Gondolatim árja bús fejemre áradott,

Mindenféle búnak szívem tárgyul adatott,

Öröm és reménség kívől magán hagyatott,

Sok gyötrelmim között éppen már elbágyadott.

Nem elég-é nappal az sok bánat hogy gyötör,

De álmomba is ront, sértvén, mint egy éles tőr,

Szüntelen ostromol, s mindenfelől reám tör,

És úgy megkörnyékezett, mint madarat a tőr.

Egy óráig nyugtom, oh, vajha még lehetne,

Keveset pihenvén szívem kedvén élhetne,

Az tövises kertbűl sík mezőre mehetne,

Sok siralmi után örömöt hogy érhetne.

Ohajtom, de nincsen már semmi reménségem,

Mert sok gyötrelmimbűl csak az halál mentségem,

Csak ő nyugasztal meg, ő lehet segítségem,

Másoknak keserű, de nékem nyereségem.