XXII. Más, az bolond szerelembe élőkről, mely nehezen válnak egymástul, melyet társán maga kínja nevelésére tapasztalván szerzett volt.

Az szomorú szívet ki vígasztalhatja,

Minden elenyészett napját nem láthatja,

Róla gondolkodván szívesen óhajtja,

Elmúlt szeme elől könyvezve sóhajtja.

Bánatnak felyhői ottan elburítják,

Sötét ködeivel béhomályosítják,

Még csak sugárit is látnia nem hagyják,

Ezerféle kínra gondolati vonják.

Kéntelen hallgatni, noha szól szívébe

Az kín, és óránkint fogyatja éltébe,

Magába temeti és bús elméjébe,

Fetreng, mint félig holt az ő gyötrelmibe.

Az mit szíve szeret, attul eltávozván

Él, nem élvén élne nélkül, és meghalván

Esztendőknek véli óráit, számlálván,

Egy nap sokszor meghal, él halva kínlódván.

Noha nincsen szíve, annak kínját érzi,

Másnak adván rabul gondolattal nézi

Fájdalmas sebeit, s kételkedve hiszi,

Fél, remél, egyszersmind hogy kedvesen veszi.

Okát bánatinak kínjai közt áldja,

Hogy éljen sokáig, szívesen kivánja,

Éljen, éljen frissen, bú nélkől, és hallja

Meg az ő szavait, s végtére megszánja.

Elég hálája lesz szomorúságinak,

Ha szánja a fájdalmát, és hitelt ád annak,

Hogy egyedül övé, nem hajt fejet másnak,

Oh, mely nagy jutalom gyakor halálának.